29th gondolat

Ma arra gondoltam,
természetes...

Természetes minden, amihez hozzászoktunk...ami magától értetődik...aminek már nincs akkora értéke (persze lehet, soha nem is volt)...ami adva van...amiről azt gondoljuk jár...pedig csak a szánk az, mi jár...

Például, milyen megszokott dolog, hogy bemész a közértbe...és veszel...amit eszel...
A világ lakósságának egyhatoda (legkevesebb 1.000.000.000 ember) éhezik...naponta 25.000 emberi lény hal éhen...ebből közel 16.000 gyermek...
De mi csak fogjuk magunkat...levesszük a polcról... és a felét majd a szemetesbe dobjuk...
Mikor adtál hálát utoljára egy falat ételért (?)
Milyen lenne az a szituáció, amelyben megtennéd (?)

Fogalmunk sincs milyen jó dolgunk van...minden olyan természetesnek hat...
természetes, hogy a csapból víz folyik,
hogy a falban vezetéken jön az áram...
hogy a lámpa világít,
hogy a gáz..vagy más...meleget ad télen...
hogy a klíma enyhít, ha itt a nyár...
természetes a fedél a fejünk felett...a kocsi a garázsban...a tévé a szobában...a telefon...a minden...

Ezeket a természetes dolgokat csak akkor tudnánk értékelni (az egszséghez hasonlóan) ha veszélybe kerülnének...vagy el is vesztenénk azokat...

Nem csupán a tárgyak, hanem emberek és azok viselkedése is megszokottá válik idővel... megszokni a jót mindíg könnyű...ha valaki kedves...segítőkész...lehet rá számítani...eleinte (ha van egy kis szerencséje) nagy megbecsülésnek örvendhet...később azonban mindez már megszokott...sőt elvárt lesz tőle...és nemhogy nem fogják értékelni a pozitív tetteket...már csak azt veszik észre, ha hibát követ el, vagy épp nem tesz meg valamit...

...a párkapcsolatok egy része hasonló értékelési...érték-redukálási problémák okán kerül zátonyra...

Amikor már a reggeli az ágyba...az összes házimunka...mosás...vasalás...főzés...takarítás mind mind megszokottá válnak...érdemes elgondolkodni...vajon tényleg természetes-e, hogy a másik ennyi mindent megtesz (?) és vajon, jár-e neki ezért az elismerés...pár kedves szó...néha valami meglepetés (?)

Anyáink igyekezete is így merül feledésbe...hiszen mi sem természetesebb annál, minthogy minden tőlük telhetőt megtesznek értünk...

Életed-el, egykedvű sorsod,
teszed amit kell, hisz ez a dolgod,
párnádon könnyek, nem látja más,
így neked is könnyebb, önbecsapás...

Nem jó, ha valami természetessé válik...magunkat fosztjuk meg a gyermeki öröm újra és újra átélhető varázsától... Néha nagyon is jól esik rácsodálkozni a "természetesre"
...amit elődeink hagytak ránk...a feltalálók..kik kényelmesebbé...egyszerűbbé tették az életünk...
...amit sokan nem tehetnek meg...szomjazó ajkunknak adjunk egy röpke pillanatnyi időt a gyönyör átélésére...ahogy az első korty a szánkhoz ér...
...amit megszokottnak hittünk...adjunk neki új értelmet, új értéket...értékeljük szerelmünk tetteit ...édesanyánk fáradozását...és fürödjünk a szemükben csillanó örömben...

Irigylem a kutyákat...gazdájuknak nap, mint nap ugyanúgy tudnak örülni...akár napjában többször is...mikor hazatérnek...óriási... én is kutya akarok lenne következő életemben...ha már így is kutyául érzem magam néhanap :O)