Ma arra gondoltam:
a mániás depresszió jellemezhető (nem egzakt pszichopatológiai értelemben - csupán introspekcióra alapozva) az everesti magasságokat és a marianna-árki mélységeket involváló életérzések és kedélyállapotok hullámzásával.
A spektrum két végpontja között ritkán tapasztalható bármiféle releváns percepció; inkább a szélsőségek a meghatározóak.
A mélypont önbeteljesítő és öngerjesztő... de megannyiszor az élet tesz rá még egy, és még egy lapáttal, hogy biztosan elég nyomasztó legyen.
A mániás időszak addig tart, amíg valami ki nem zökkenti a sodró lendületet; amíg egy áthatolhatatlan fal elébe nem magasodik.
Nincs időkorlát, vagy szavatosság, amely gátat szabna bármelyik állapotnak, bár jellemzően a magaslaton kevesebb időt tölt a lélek, mint lent a verem alján - ugyanakkor az is igaz, hogy a szárnyalás órái pillanatoknak, míg a fuldoklás másodpercei éveknek hatnak (viszont ez csak konvencionális értelmezés, nem egyéni élmény).
Bármi adhat szárnyakat... konkrétan bármi, ami megmozgat, ami értelmet ad, ami előre visz, vagy csupán önmagában jutalmazó. Alapvetően az élet napos oldala... másfelől a lét kérdései nem mind fakasztanak rügyet, és önmagában a lét megkérdőjelezhető értéke, értelme sem ad mindig boldogító válaszokat. A létfenntartás még nem indok, inkább kényszer, ha már... a fajfenntartás pedig álca, és több annál, de egyben kevesebb is.
A szárnyaszegett zuhanás sem tart örökké... egyszer mindenki földet ér, s így vagy úgy kiderül... felderül... elterül, vagy megkerül; de egy biztos: végképp el nem merül :o)
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése