32nd gondolat

Ma arra gondoltam,
hűség...

A ragaszkodás az élet velejárója; ha máshoz nem is, az életünkhöz legtöbben ragaszkodunk...
Ragaszkodhatunk szokásainkhoz, véleményünkhöz, személyekhez, tárgyakhoz...az inkább többé, mint kevésbé ránk és életünkre jellemző dolgokhoz, akár tudatosan, akár tudatalatt...
Ez a ragaszkodás feltételez egyfajta hűséget...

Hűek lehetünk:
önmagunkhoz;
vélemények,
álláspontok,
viselkedési szokások,
attitűdök... tekintetében...és
másokhoz;
elvárásaik,
normák,
érzelmi viszonyulások... szempontjából...de...
hűek lehetünk tárgyakhoz is;
kabalából,
emlékek okán,
tiszteletből...és...
...a marketing-tudomány ismeri a fogyasztói hűség fogalmát, amely márkahűségben jelentkezik, azaz a fogyasztó ragaszkodik valamely termékhez, vagy márkához...és előnyben részesíti azt, más termékekkel és márkákkal szemben...jogosan vetődik fel a kérdés, ez nem-e ugyanaz a hűség, amelyben szokásainkhoz ragaszkodunk (?) a válasz igen és nem...ugyanis önmagunkhoz hűek (kicsit mélyebb értelmezésben) komolyabb lelki folyamatokon keresztül valósul meg...(nem becsülve alá természetsen a vásárlás pszichés hatásait)...azért ezt más kategóriába sorolom...

A hűség fogalom tehát tágabb értelmezési keretet biztosít, de a különbségek egyértelműen érzékelhetőek; például a hűtlen kategória...sem minden esetben egyformán pejoratív...

Hűtlennek lenni önmagunkhoz; azaz nem azt tenni, amit bölcsnek, vagy hozzánk illőnek érzünk inkonzisztenciához vezet...és hányszor viselkedhetünk kedvünkre (?)...talán meglepő eredménnyel zárulna egy kutatás, amely azt vizsgálná, hogy egy-egy hétköznapon mennyiszer (érezzük, hogy arra) kényszerülünk mást tenni, és/vagy mondani, mint amit legszívesebben tennék, mondanánk... Ez az ellentmondásos érzés belső feszültséget okoz...amelyet vagy fel tud (fel akar) dolgozni a személy, vagy tudomást sem véve róla pusztítja önmagát (és adott esetben környezetét)...

Fura ez, mert bizonyos (mondhatnám a legtöbb) helyzetekben a környezet "kényszerít" ránk valamilyen viselkedést, szerepet... az elvárások szövevényes hálója... a normák... a megszokások... és a tapasztalatok kereszttüzében állva ki képes (ha úgy is véle; neki valóban mást kellene tennie) nonkonform módon szembemenni ezzel a nyomással (?)

Lehetünk-e önmagunk valaha (?) és kik is vagyunk (akkor) valójában, ha leggyakrabban az elvárt szerep maszkja mögé bújva élünk (?)

Ahhoz, hogy hűtlenek legyünk magunkhoz...előbb tudnunk kéne azonosítani... mihez lehetünk hűek... önismeret nélkül (?) nehezebb...

Önmagunkhoz hűen viselkedni kétféleképp tudunk...
vagy úgy, hogy nem vesszük figyelembe annak következményeit...amit valószínüleg csak nagyon kevesen (s ők sem teljesen bűntetlenül) tehetnek meg...
vagy (egyfajta pozitív kimenetelű) önbecsapás (vagy inkább önnevelés, önszabályozás) révén internalizáljuk és beépítjük személyiségünkbe azokat a (kompromisszumokat) elvárásokat, amelyek egyébként kellemetlen belső feszültségek kialakulását eredményeznék...
ezen felül megpróbálhatunk (és megtanulhatunk) úgy idomulni a szituációkhoz, hogy a lehető legjobbat hozzuk ki azokból... ami viszont eredményezhet egyfajta konfliktuskerülő, konformitásra hajlamosító állapotot... kérdés kinek mit bír el a habitusa (?) meddig mehet el a kényelmetlenség érzésének kialakulása előtt... mert hiszen az lenne a cél, hogy így vagy úgy, de boldogabb és kiegyensúlyozottabb legyen... Hiszen, ha elhiszem, hogy amit teszek arról valóban azt gondolom, hogy az a helyes - úgy morális, mint individuális szempontból - és ettől még nem érezem magam opportunistának...akkor (ha nem csak hiszen, de tudom is) igaz is lesz...

Ugye (?) teljesen más kategória a vásárlói hűtlenség... sokkal kevésbé inkonzisztens érzés egy új parfűm vásárlása...vagy egy ismeretlen márkájú fogkrém kipróbálása... nincsenek akkora kényszerítő körülmények... sem elvárások (legfeljebb a gyártó lenne szomorú...ha tudna rólad...hogy elpártoltál termékétől)... A divat kifejthet némi nyomást a vásárlási döntéseknél, de azért annál ez talán kevésbé súlyos kérdés, hogy végül lelki válságba sodorna bárkit... Érezhetjük persze azt utólag, hogy rosszul döntöttünk (egyfajta impulzusvásárlás által) de legközelebb majd nem megyünk éhesen vásárolni...(ezt különben tényleg érdemes megfogadni - ha mást nem is az írásaimból - ugyanis éhesen sokkal inkább ki vagyunk téve a meggondolatlan vásárlási döntések veszélyeinek...ilyen az ember)

Érdekes ugyanakkor a gondolat, hogy hétköznapi létünk egyéb viselkedéses aspektusaiban miért nem vagyunk hasonlóképp kisérletezőek (?) ritka, hogy bárki azon próbálkozna, hogy az eltérő magatartási reakciói, hasonló helyzetekben (akár azonos szereplőkkel) milyen válaszokat vált ki... pedig, ki tudja (?)


Hűs ég...

hűs ég tekint le rá,
hűség nevetve fut...
ér lüktet homlokán,
és zsákutcaba jut...
kérd és várja válaszod,
kérdés bár a vége pont...
szép, lassan megszokod,
kétség néha rád ront...
más út, merre nem jut el,
másutt keresve őt...
még vár ahogyan kell,
elvárás gúsba köt...

..........................................................................................

1st mese

A fiú elindult nem gondolt, nem tétovázott...útra kelt...
Egyenesen haladt, míg falhoz nem ért, azt megkerülte, vagy átmászott rajta...ahogy a kedve diktálta... útját terv nem nehezítette... kétségek nem gyötörték... egyik lábát a másik elé téve haladt, napestig...
Ha megéhezett evett...megszomjazott ivott..és ha fáradtnak érezte magát...hát megpihent...
Egy napon aztán útjába került a vágy...nem tudta mire vélni...nem is tudta mivel van dolga...eddig is ösztönösen cselekedett...most sem tétovázott...engedett a kísértésnek...percek teltek el csupán, mire azon kapta magát, ez nem köti le igazán...így lábában azzal a fúrcsa bizsergéssel faképnél hagyta vágyát...folytatta útját...
Tavak eredejében fuldokló tündér kolibri...kereste fészkét...de belepottyant a vérfekete hullámokba...gyenge szárnya nem vált hasznára...már már feladni látszott...érezte...beletörődött a mennyei csók érdes lehelletébe...mikor hirtelen egy apró, ámde igen erős kéz markolta meg szárnya hegyét...megmarkolta, de az iszapos kelepce ragados kezekkel húzta vissza karcsú testét...lerántva a pocsványba...
De a fiút nem abból a fából faragták, hogy csak úgy hagyja dolgát, mit elkezdett...megmarkolta tüstént nádszál derekát...és egyetlen határozott mozdulattal a parta rántotta...
Tudta, ez volt a napi jócselekedete...amelyet mióta az eszét tudja igyekszik tartani...így elégedett mosollyal nyugtázta: mára megvan...
Ismét indulóban volt, mikor félholt kegyeltje a sorsnak elkapta pillantásával...és maradásra bírta...szavak nélkül adta tudtára megmentőjének...hálája temérdek...s ha módja lesz rá...visszaadja, ami jár...















Szemében az emlék örökével lépett tova az ifjú...léptei kezdetben lassú merengők...majd gyorsuló szívverés ütemére szaporázók lettek...
Tekintete csövön át kémlelte többnyire az út porát...ritkán emelte magasba fejét...homlokán a gondtalan víztükör...néha fodrozta megáradt öröm, vagy csüggedelem...
Kövek felhője borította árnyba a tájat...vészjosló sziklákká gyűlt össze a felleg...eleinte zsörtölődött...később hangtalan morajjal figyelmeztetett... s egyszerre szakadni kezdett... ömlöttek a kavicsok... záporoztak...
Későn vette észre a hirtelen támadt vihart...fájdalmas csapásként érte minden cseppje...kiserkent a bőr...fogát összeszorítva kémlelt menedék után... nagyobb volt a baj, mint elsőre hitte... ha nincs hova bújni...még ez lesz az út vége...
Szemében cikázó, fürge röptű tündér látomása... feje zúgott... követte vízióját... nem tehetett mást... kövek súgták add fel... térde megrogyott...orrabukott... záporozó ökölcsapás volt, mit átélt... keze tétován matatott, szemét lehúnyva... kúszott... de érezte nincs egyedül...
Lábujjhegyen kolibri képében jött érte végzete...vére áztatta földön húnyt ki fénye...