69th gondolat

Ma arra gondoltam,
néha nagyon mély...

Az élet mindennapi ambivalencia...
pillanatonként változó impulzusok...
stimulálják az affektív receptorokat...
ha beengednéd az összes hatást... nem lenne két egyforma pillanatod...

borulékony állapot... nincsenek konstanciák...
nincs egy szilárd kapaszkodási felület...
...mintha egy üvegpiramison akarnál felmászni...

környezet... szörnyeteg... támad szekundumonként...
emocionális kapudba őrt állítasz...
útját állja a kisebb betolakodóknak...
megálljt parancsol a felületes... kevésbé fontos dolgoknak...
karanténba tereli az aggasztó, ugyanakkor megoldásra váró teendőket...
de egy mély érzelmi töltetű atomvillanásban porrá hamvad...

ajtód nyitva... a lidérc arca vigyorba torzul...
szabad a bejárás... csontos kezét mártja lelked tavába...
érzed mélyen... legbelül markol beléd...
ki akar tépni egy darabot... ki is tépi, ha hagyod...
véreres tekintete eszeveszett elszántsággal karmolja elméd tábláját...
karmai sikolya... hasít füledbe; azt sírja: szar az élet!

ha hiszel neki - ideig-óráig, vagy végleg - véged...
belök egy mély verembe...
az élet hiábavalónak... értelmetlennek...
minden feleslegesnek tűnik...
és csak rajtad áll, ki tudsz-e mászni...
lehet, hogy segít valaki - vagy legalábbis úgy tesz, mintha...
de magadnak kell kiutat találnod...

mély... nagyon mély lehet a gödör...
lehet, csak egy pillanatig tart...
mert erőt veszel magadon és elrugaszkodsz az aljáról...
de lehet, hogy belesüppedsz az önmarcangolás mocsarába...
és minél jobban kapálózol, annál mélyebbre süllyedsz...

akárhogy is legyen, minden minutumban lesben áll, támadásra készen...
hogy letaszítson szilárdnak hitt talajod szakadékának pereméről...
a mélybe...