87th gondolat

Ma arra gondoltam,
valamit másképp...

vannak napok, mikor az élet félresiklott vonathoz hasonlóan, szerteszana heverő vagonok, összetört ablakokból félig kilógó holttestek látomására emlékeztet...
a kerék alá szorult, gyermekét kezében szorongató anya, a lelkiismeret utolsó szikrájával kapaszkodik a lét síkjának peremébe... lába összeroncsolódott a hatalmas teher alatt, mégsem akar "menni" még... ragaszkodik... ehhez a sekélyes... alantas féligáteresztő hártyán át nézett világhoz...

minden nap monoton vonatom kattogó zaja... fülembe altatót szór... mélabús révületben szendergő félig élő... félig holt teremtménnyé zsugorítva ambícióm hegymagas ormait...
...a valóság ez (?) vagy épp most rugaszkodtam el szilárd talajomról (?)
a béke és a magány maga a rettegés (?) vagy a félrekongatott zendülő harangok lármája kéne, hogy felrázzon (?)
a kétségem tévedés (?) vagy a bizonyosság a reménytelenben (?)

van kapaszkodó a süppedő... tehetetlenségében olvadó aszfalt világban...
van, aki úgyszintén a felszínre tör... mert a semmittevés nyomása... a mély nyomasztó beletörődés ekvivalens számára a létezés végével... s mivel még élni vágy... érezni, ahogy átjárja az élet... és ezért tesz(i) is...
sokan csak papolnak... okoskodnak... van, ki el is hiszi, amit mond... de szavai mozdulatlanságba dermedt tétlen szobrok neszei csupán... nem a mozgókép világának lakói...
mások tesznek... de nem gondolnak... se előre... se végig... se utólag... se vissza... nekik néha szerencséjük van...
megint mások agyalnak napestig... terveket szőnek... kidolgoznak... érvelnek... és végül elteszik az egészet egy fiókba...
de a legtöbben nem is tesznek... nem is beszélnek... nem is gondolnak... úgy tesznek, mintha élnének... de nem csapják be ezzel csak a hozzájuk hasonlókat... a vegetálás nem valódi élet... látszólag eleget tesz az élet definíciójának, hiszen esznek, alszanak és szaporodnak is... de ez akkor is csak utánzata annak, amit Életnek hívunk... a fajfenntartás érdekében robotoló hangyák léte nem kérdőjeles... de emberként ennyi nem elég... nem volna szabad, hogy elég legyen...

vonatom szétszóródott roncsai... a vagonok törmeléke közt, azért akad még élet: a kivérzett anya kezében szuszogó gyermek...

magam vagyok a remény... önmagam medrének alakítója...