118. Gondolat

Az élet, ahogy van
nekem épp olyan
könnyű, mint neked.
Velem nézheted,
amikor az óra
álló mutatója,
jelzi hűlt helyét,
a lényegnek...
Az élet, ahogy van,
nekem épp olyan
nehéz, mint neked.
Számon kérheted,
az óra miért áll;
vajon kire vár?
Közben tévedés,
a lényednek...

Összeszedetlen gondolatmorzsák hevernek a megtépázott vacsoraasztal körül. Lehullott, ki nem mondott, végig sem gondolt panaszos szavak és szótagok. Be nem vallott sóhajok, lenyelt gombócok maradéka; a gyomorból felöklendezett sértettség foltjai. Össze kéne söpörni, egy szemeteslapátra tenni, és kidobni örökre. Vagy, a maradékból kisütni valami nagyon gusztustalanul őszinte süteményt; keserűt, könnysósat, önsajnálat-szagút. És megdobálni vele mindenkit, akinek jár - akik a morzsák, köpetek, és maradványfájdalmak múzsái. Egyék meg, aminek a hozzávalóit ők termelték szürke porhüvelyem meddő talaján.
De nem, marad minden a régiben: a rendetlen szemét ott hever továbbra, mérgezve azt az egyet, amit kaptam (az ég tudja kitől).

117. Gondolat

Ma arra gondoltam: Fogadalom

Újra gondol a megállíthatatlan,

A sosem nyugvó - nyughatatlan,