139. gondolat

Az vagyok, porszemnyi semmi,
méretre szabott indokok,
fér belém önkény, embernyi,
zárt ajtóban egy kulcs ragyog,

Maréknyom izzad az üvegen,
orrom hegyén csöppnyi sár,
lábatlan hosszú-hosszú léptem,
utánam igyekezni kár,

Vártad már, nagyon azt a reggelt,
ébredtél, mint az undorod,
sérvet és étvágyat nem kelt,
benned még önmagam vagyok,

Tisztán, mint klórtól a csapvíz,
értelmet keres, minduntalan,
szájában kéretlen utóíz,
s megtalálja romlatlan,

Így néztek egymásra ma hajnal,
kedves, párás ölelés,
megfeledkezve, mint két angyal,
szárnytátva repülni kész,

Merengőn néztem  csak rátok,
irigység koszos tollai,
mennék, repülnék utánatok,
ha volna szárnyam, igazi...

....................................................................................................

Mi választ el attól a lénytől,
amivé könnyen válhatnék,
ami, ha szabaddá tenném,
nem volna többé szakadék,

Halott húsomban úgy élek,
mint lárva, döglött tetemen
börtönöm vér, és verejték,
mit féltem, azzá lettem,

Elrabol, kiszárít a gondom,
földemen repedezett kéreg,
árnyékot, enyhet nem nyújt semmi,
elsorvadok árva féreg...

138. gondolat

Reszket a rács, dördül az első szó,
fehérben jársz, ritka utolsó,
Feletted még szikráznak gondolat
morzsáimból, amennyi megmaradt,

Heves ablak, száraz izgalom,
benned, neked én csak ezt hagyom,
Kenyér mondatom táplálják sebeid,
ébredő magad, álmodják tetteim...

És várnak foltok, ékes regulák,
hangoktól mentes, éhező stigmák,
Vágj koszorút, halvány ibolyát,
oly hervatag lett fényes palotád,

De kalicka mélyén, reppenő izgalom,
lesz úrrá rajtunk, s magam sem tudom,
Honnan e vágy, ez merész akarat,
gomolygó résen kitárjuk szárnyadat,

Áll még szobor, dicső kőbe zárt,
fosztott szív hangos éneklő dalát,
Formálja édes, kecses mozdulat,
lebegve zuhanunk ez idő alatt...

Mert ég a húr, s lantom megreped,
ádázul szusszan, úgy húzom neked,
Majd érbe vág, és ellök...nem hagyom,
hogy bármi e földön neked árthasson...

Vesszen a kéz, a láb és minden tag,
mártír leszek, és te szabad,
Magammal viszem összes cédulám,
ezekben őrzöm fényed ezután,

...............................................................................................

Kolompoló ökörcsorda élén
haladva pásztázza a szélén
rekedt borjak lassú ingatag
lépteit.. Édes-zöld fű gyökértől
elszakad, s kérődzve, fülektől
távol kis dalra gyújt... Magas
fák éles árnyékán, gondolat
talál tágas kedvében egérutat...

137. gondolat

Lehet-e itt tiszta szívvel élni?
lehetetlen innen elrepülni...
lehet-e egy, ami darabokra hullott?
leheletnyi lelkem-be-csukódott,
lehet, nem vagyok több a szavaimnál,
leheveredtem földanyám lábánál,
lehúz, kér, ölel magába fogad engem,
lehetek én, ki keres, kutat bennem...
Felébred-e, ami egyszer szertefoszlott?
felszínre kerülő eltemetett álmok...
felbolydul-e majd szavam hallatára?
felsír kisded énem, lelkem odvában...
feltétel, érzelem, árnyakon túli mozdulat,
felszisszen, elmorzsolt imáim hallgatag,
felvéstem cellám falára mementóm:
feltámadt véremből keresztem hordozom.

......................................................................................

Bárgyú pillanatban éles zaj ráz fel,
a világ dőlt össze...de engem nem érhet el,
idebenn csend marad, míg harsonám nyugodt,
a külvilág, s a barlang mélye én magam vagyok,
Köröttem zúgnak, reszketnek a falak,
befelé tekintek...nekem csak ez maradt,
sóhajtásom mélyül, elnyel a nyugalom,
kizárom a zűrt...úrrá leszek magamon,
DE nem megy...a kétség átszűrődik rajtam,
ösztönből reszketek; érzem már, hogy baj van!
és ébred a vészjel, a kései harangszó,
lassú észlelésben ez lesz az utószó...
Már vége...megszűnt, hallgat a rettenet,
eltűnt a világ, de engem itt felejtett,
bennem ásít a káosz, vág az indulat,
megmenthettem volna világomat

136. gondolat

Ma keresztülvágtattam árva sötét erdőn,
fákszaggata réten, útszéli temetőn,
átviharzott mindent tébolyult patakom,
ráncos, álmos, érdes, vérfoltos szavakon,

Belébotlottam túl bujdosó teremtőn,
gyöngyszemében ázott válaszom kérdőn,
lábam alatt tört apróra álmában,
szorított magához, vonyított untalan,

Vértengert úsztam át, benne arcom láttam,
mosolygott mélázva, álcaruhájában,
szája sarkában megbúvó gúnnyal,
húzott le a mélybe szende áhítattal,

Repültem vakító felhőáradatban,
szétszakadó testtel, sűrű önmagamban,
résszememben árnyék, benne ébredésem,
maradnék, maradnék...maradnék, de mégsem...

Hol szivárvány színe egy...szürke árnyalatból,
ott tértem magamhoz tarka kábulatból,
hol földhöz szögez átkozott newtoni törvény,
magával ránt, elszív konok, lomha örvény,

Féregként csúszom, lassú unott tempó,
feled tükröm képe, arcom szertefoszló,
én ottragadtam egy párhuzamos síkon,
akit itt látsz, nem én... csak egy hasonmásom,

Íriszem mögött patakkönnyem látnád,
gát fogja vagy ok, nem vár rád szabadság,
és ok nélkül...lét, mozgatója híján,
elsorvad...porfútta, száraz, üres pusztán...

Lennék tajtékhabból maradvány indulat,
semmint semmit mondó hazug gondolat,
százszor lennék inkább önmagam poénja,
minthogy komolyan elhiggyem itt élek hiába,

Vagyok, amit érvből, erőből és szívből,
összeszőtt póklelkem, víz vagyok véremből,
vagyok magamnak hit, és ábrándos tévedés,
de magam vagyok...ez többé nem kérdés.

1 3 5 gondolat

Kerül a fény, irtózik tőlem a világ,
egy vélemény, felhőbe bújtatott imád,
belül a vágy, kívül a szürke szürkeség,
kidobott tárgy, elhagyott semmi semmiség,

Keres a szó, torkom kiszáradt kút,
bennem folyó, átkozott háború,
sok áldozat, megannyi tépett kép,
sok változat, mozaikként esik szét,

Gördül a gyár, vele sok mozgó alkatrész,
üresség vár, a futószalag végén,
elnyel a mély, semmit mondó zűrzavar,
nem kell hogy félj, reggelre benned lesz a baj...

.....................................................................................................

Bennem a világ tört szikra márvány,
lekéstem a népszerű járványt,
piciny pont a látóhatár szélén,
az vagyok én az életem végén,

Kérdés a mennyei kapu őréhez:
érted a közönyöm, értesz-e mindent?
szájnélküli árva, magányos bolond,
azért vagy kívül, mert nincs is kulcsod (?)

Vánszorgó idő, a rohanó múltban,
minden összeomlik e pillanatban,
a hitkérdés állítássá redukál,
a tudat nem hit, akkor mi maradt hát (?)

Vákuumban szelíd kivérzett tévedés,
vigyázzban álló megrokkant érv kevés,
máglyán elégő könnyező vágyaim,
mártír az önző békítő szárnyain...

Elfogy a levegő, port lélegzünk be,
homokot ásít a halál hörögve,
vigyor az arcomon, őszinte gesztus,
elfagyott énem lélek-abortusz...

134. gondolat

Tó szavam tiszta, rám néz és issza,
benne buzog a remény,
kárvallott álom, fekszik az ágyon,
ártatlan gyönyörű lény,
Meztelen lelke, akár egy lepke,
reppen tovább, mint a fény,
kezem a párnán, reped a márvány,
szoborszerű tünemény,
Távoli sóhaj, lopódzó tolvaj,
elviszi mind, mi enyém,
álruhában, a betonszobában,
árnyékot rajzol a tény,
Hitt a hitemben, hogy én is elhiggyem,
igazi teremtmény,
álarca porban, hűlt helye koppan,
büntet a törvény:
"Ki hisz a hazugnak, magának hazudhat"
összemorzsol a tömény,
lúgmarta lelkem, darabokra estem,
lehúz az örvény...

..................................................................................................

Várom a holnapi meglehetősen,
népszerű kockatalányt,
délben az angyalok ágakra ülve,
rongyokat aggatnak rám,
Vérben emészti két keze által,
megszelídített reményt,
benne az álom hűlt helye virrad,
távol a szűk szavú éj,
Tétova léptek a lét pereméről,
elsodor messzire már,
fakó lovam hátára ülve,
szunnyad a halott magány,
Árad a szótag, kérte az asszonyt,
várja meg hű mezején,
sánta a rím, és erőtlen gólya,
szárnyaszegett te meg én,
Ér fala duzzad, kés a sötétben,
vele a hússzagú rém,
bátor a marha, senki se hallja,
nem lehetsz már az enyém,
Lopva a neszben, zár az az óra,
lakat és lánc a helyén,
áram a testben, szikra a szemben,
káromkodó szökevény,

............................................................................................

Ég szeme kémlel,  nem bír a sötéttel,
zárva az új mesetár,
távoli hangok, titkok maradtok,
elfed a félhomály,
Kósza és kérdő, még inkább sértő,
pengeként villan a vád,
korbács szavakkal, üt vág és vagdal,
nem sok jó vár itt ma rád...

133. gondol@

Ráborul az árnyék,
fagyos nyári délben,
rá kellett jönnöm,
nem ér semmit mégsem,
Rám szakad az érzés,
benned hagyott tüske,
ráébredt a féltés,
hozzám bújt nyüszítve,
Rák eszi a lelkem,
a testem a régi,
rábólint a hóhér,
az életem nem félti,
Rámolom a sorsom,
emlékeim zsongnak,
rád kerül a gondom,
a képek elmosódnak,
Ráér még a dózis,
szárnyal most a kedved,
rám mosolyogsz némán,
és én átölellek,
Ráspoly-mintás kérges,
száraz tüske szellem,
ránk itt semmi nem vár,
édes jó szerelmem...

132. gond...ól

Elég

Elég a rekedten ordító, fábaszorult énemből,
elég az önsajnálatmocsárban dagonyázó kételyből,
Elég a fuldokló, erőtlen velőtrázó sikolyból,
elég ha megérinted a lelkem, az mindenért kárpótol,

Elég a túlvilág, ami itt van kevés,
elég a hiszekegy, szentírás-tévedés,
Elég a vezeték, a földeletlen csupasz,
eléggé felráz, és magával ragad,

Elég a szóból, elég a szarból,
elég a belőled, és elég magamból,
Elég a tűzből, eléggé éget,
elég ha mondom, elég, hogy élek...

Elég kevés, amit elárul,
elég mégis hamar lezárul,
Elég, ha viszlek a hátamon,
elég a csúcson a fájdalom,

Elég az erkölcsi mankó, hogy járjál,
eléggé sántít a történet...várj már,
Elég a nevelő célzatú tanmese,
elég, hogy értsd, ennek itt vége,

Elég a szavam, a zajod tüzében,
elég, ha tudod, üzentem éppen,
Elég feloldozást kérned,
elégedett lesz az Isten veled...

Elég az elégből,
elég az egészből,
Elég ma minden,
elég ma itt benn...

egyháromegy a gond öl...gond öl...el téged

Sötétbe burkolom magányom korpuszát,
faggatom őrködő társamat:
"Te vagy csak hű hozzám; egyetlen jóbarát...
miért vagy mindig lábalatt?"

.........................................................................................

Láttál már halált? De igazit...?
nem úgy, mint a filmeken,
Megdermed, megszűnik létezni...
Eltűnik valami hirtelen.

Élet, s a halál közt hajszálnyi szakadék,
itt a minden, ott a semmi,
Felfoghatatlanul üres, árnyék,
torkon ragad, s nem tudsz nem menni...

Féljük mióta érteni véljük,
ezért hazudunk mennyeket,
otrombán pokollal fenyegetjük,
a deviáns tetteket...

Érted a semmit? A mindennel szemben?
nem légüres, mert nem is létezik,
körbevesz téged, de mégsem...
te leszel az, aki megszűnik.

Nem a világ fogy el, csak te magad,
nélküled éppolyan gömbölyű,
De mi van, ha a világot álmodtad (?)
ébredésed lesz gyönyörű...

Higgy, amit akarsz...a vége egy,
energiád a semmibe annihilál,
fecséreld imára életed,
rájössz majd, ha az idő megáll...

illetve akkor se már

................................................................................

Vágytól párás tekintettel nézed a kirakatot,
fókuszoddal játszva hol magad, hol őt látod,
Karcsú, kerek és szögletes...épp amit álmodtál,
karnyújtásnyira tőled elnyújtózva vár...
Kezed az üveget cirógatja...önkéntelen mozdulat,
továbbindulsz inkább...nem áltatod itt magad.

130. gondolat

Maréknyi tartással selejtes,
fáradt és kutyául éhes,
vert sereg élén a tettes,
éktelen csendben kérges,
Gombócom hittel a létnek,
várak, feléjük se nézek,
dús szavak semmit sem érnek,
nem hallotok mégis úgy féltek,
Drótkereszt lógott nyakamban,
kezem a légüres szagban,
bűzével átitat abban...
a szentségtelen pillanatban,
Szemedből sugárzó semmi,
beléd tudnék feledkezni,
csuklónragadva kéne menni,
elszaladni...szelet vetni,
Karcsú a szólam és tétlen,
tét nélkül, és mégsem vétlen,
suttogva kérlelni szépen,
őrizz meg gyönyörűségem...
Már csak a hátamat látod,
sürgető léptekkel áldott,
tátva marad csukott szátok,
meg soha nem találtok,
Talpamnak nincs maradása,
ovális elnyújtott pálya,
otthonom távoli mása,
benned lelek megnyugvásra...

.....................................................................................

Körmöd a matracba mélyed,
ártatlan húsát úgy téped,
tarkódon forró fuvallat,
áttört falak átitatnak,
átadod magad az éjnek,
zsongással teli létnek,
hullámokban ér el a végzet,
homorú hátadban érzed,
végigszalad, s megcirógat,
felborzol...magával ragad,
ritmusa egyre csak gyorsul,
szívedből a vér csak úgy tódul,
lélegzeted visszafojtva,
merülsz el a habokba,
feltör és elsöpör mindent,
rózsaszín tomboló éned,
zihálva  fújtat, és izzik,
míg végül lassan megnyugszik...
de koránt sincs vége az éjnek,
újabb hullámok jönnek....

..................................................................................

Álmokat kergető magányos,
szürke arcú talányos,
távolba révedő tekintet,
elátkoz a sors...megbüntet,
Elrugaszkodott tévedés,
talajt nem érző érkezés,
messze a való...ez lesz a vég,
elmúlik így egy embernyi év...
Jobbat érdemelsz, mint amire vágysz,
sajnos nem ezen a bolygón jársz,
elvárás lázálmos zsákutca,
ha nem látod nem jutsz a célodba,
Ellentmondásos ábrándok,
így örökké magányos zarándok,
kompromisszummentes álom,
valóra nem válik e világon.

.....................................................................................

Lennék üres papír, a válaszra várva,
tanult szavak ékes zsoltárja,
vinnék kútból vizet messzi országba,
szomjazó ajkán lennék édes pára,
magamba temetném a világ fájdalmát,
örüljön e faj, s lelje meg nyugalmát,
tennék tűzre minden északi gyermeknek,
lennék fa, ropognék, fázniuk ne kelljen,
áradnék, mint a szó...és adnék hitet neked,
lennék benned a csend, hogy meghalld lelkedet,
adnék időt, s teret...lennék nektek minden,
áldás e bolygónak...ne legyen többé nincsen,
zöldellnék és érnék sivatag virágnak,
hoznék ott is termést, hol ilyet még nem láttak,
s nem múlnék el soha...legyen minden boldog,
meghalnék értetek ártatlan bolondok.

............................................................................................

Érvelni, s a falat döngetni ott való,
hol a fal mögött van értelmes lakó,
mert a lakatlan szobák, üveges tekintetén,
nem hatol át az érvvel teli fény,
Ott sötét van, s az árnyékban félelem,
résnyire elhúzott függöny, de nem az értelem,
Hisznek a villogó, ostoba színeknek,
befogott fülükben a giccs ünnep,
Méltatják a rosszat, mert jó hír az nincsen,
olyat nem fröcsköl a villogó isten,
Vannak szappanos, zűrzavaros mesék,
idegen nevek...ez az élet...tessék,
és elhiszik, megélik...ez nekik a világ,
dörömbölni minek...hisz meg sem hallják...

százhuszonkilencedik gondolat

Úgy ébredtem, hogy megfogott
összegyűrt és kiöklend az ágy,
Tükröm más arcot látott,
mást, mint amilyenre vágy,

Áruld el, ki vagyok én,
akit az éj így szétszakít!
Ráncos vágyak imbolyognak,
egész mélyen a tarkómig,

Ökölbe szorult szürke gyomrom,
bennem a kétség indulat,
Résszememből könny kicsordul,
elárultam önmagam,

..................................................................................

Széttört az égbolt, darabokra
benne az élet meghasadt,
álltam ott, és néztem bénán,
belémfagyott a mozdulat...
Könnyű iszony szárnyára vett,
magasban szálltunk, mintha még,
volna élet, és volna minden,
köröttem szilánkos gyönyörű ég...
Öröm fogott el, s hóna alá
csapott, akár egy újságpapírt,
vittem a hírt a nagyvilágba
aki csak látott rögtön sírt...
Ködös szemekkel nézték ajkam,
szavaim vágtak lékeket,
nem értették, nem hitték el,
így búcsúztatták az életet...
Most magam vagyok a semmiségben,
nekem a tudás terhe jut,
velem vagyok itt csendben,
s nekem az idő körbe fut...
Mozdulatlan szobor szívek,
bennük az érzés oly kevés,
egy kopottas régi vásznon,
felsejlik az az ébredés...
Akkor még a világ forgott,
vele az élő és a holt,
szédítő táncot jártunk,
minden a miénk volt...
Voltak színek, kékek sárgák,
vörösen csillanó erek,
zöld is volt, már nem tudom mi,
emlékezni sem merek...

....................................................................................

Szabálytalan alakban futnak,
szerte a nyulak a kopók elől,
Szívük szaporázva lüktet,
érzik a vesztük a hátuk mögül,

Lábuk alatt a bársonyos fű,
fülükben csaholva őrjöng a szél,
Fogak csillannak a gyönyörű fényben,
reszkető lelkük a haláltól fél,

Közel az üreg, és ott a bozótos,
melyik a tévút, nem tudod,
Hajszolt agyad zihálva kattog,
kell, hogy dönts melyiket akarod,

Tétován magadba süllyedsz,
ezzel a játék véget ér,
Torkodra zárul a gyöngyöző csapda,
rövid utad itt véget ér...

Már nem fáj semmi, nem is félsz már,
könnyűnek érzed önmagad,
Tested súlyától mentes,
lelked szárnyal...s ez a tudat...

Oly végtelen mezőkre
tévedsz, ahonnan nincsen visszaút,
Aggodalmat mégsem érzel,
nyulak rágják a koszorút ;)

......................................................................................


Ki vagyok én...ki vagyok?

Nem a ruhám vagyok,
és nem is a pénzem,
nem a kocsim, de
nem is a gépem...és
Nem csak az arcom,
nem csak a testem,
de nem is az, amit
a lelkemnek hittem...de
Vagyok egy vélemény,
vagyok egy indok,
és vagyok tettek ezrei
...mégis kivagyok...
Nem vagyok a munkám,
és nem vagyok a suli,
de nem is te vagyok,
az már egyszer tuti...
De vagyok, amit tudok,
és amerre lépek,
minden döntésem,
engem határoz meg...
Az is, ha nem döntök,
hisz az is egy döntés,
magamat keresem,
én vagyok a keresés?
Az út vagyok én, amit
ki tudok járni,
nem a cél...
legyen az bármi...
Megjelöl a kételyem,
és megjelöl a hitem,
bélyeg rajtam mindaz
ami az életem...
Ha nem akarok semmit,
az is engem igazol,
mert sehová sem jutok,
de a végén begazol,
A törtető énem hátbalök,
de igazán,
mozdulj! szól rám,
felébredek tudván...
Ez az egy jutott ebből,
a sártekei létből,
s ha nem az utam járom,
még a végén megöl.

...............................................................................

Tekintetem súlya alatt világok rogynak térdre,
a téridő szövetét gyűrik gondolatmorzsáim...
Akaratom rezdülése szippantja magába az eget,
mit megteremtettem...teszem semmivé pillanatok alatt...

128 gondolgondol

Hívhatnak bárhogy: Teremtő, Jézus vagy Isten,
neked bennem, nekem benned hitem nincsen,
Nem látsz, nem érzel vagy tán nem is létezel,
helyet bennem, menedéket hiába keresel,

.....................................................................................

Őrzöm a színem, őrizd meg te is önmagad,
kétarcú isten, nem érted a hangomat,
Fogalmad sincsen, mit jelent az áldozat,
itt élünk, itt lenn, te tartod a markodat,

.....................................................................................

127 gondolat - lesz még...

Arannyal festem az eget...kékbe borul a nap,
gyökerem nem tart e földön...újabb üres lap,
Kezemben forog szótag...rímel a sokkarú rém,
mit magában foglal félhet...nem marad többé enyém,
Fejemben kavarog minden...idebenn túl nagy a zaj,
köröttem halnak a fények...majd eljön, és betakar,
Testemen jele a tűznek...rajta savam tüze ég,
kereső tekintet innen...kit magába szippant az ég,
Hidegben izzad a szándék...velem a remény örül,
hullámzó kétség és árnyék...mély álomba szenderül,
Fogatlan tépem a létet...nevemet sóhajtja még,
kicsiny ágamon ülnek...véremben sűrű sötét,
Gerincem mentén a térkép...istennek ne hívjatok,
fölöttem maréknyi földel...felkelni miért akarok?

Arany és kopott az érem...oldalán korszerű él,
megannyi félelem szusszan...arcomba vágott a szél,
Szemem résnyire nyitva...áttörni készül a fény,
virágok ezrei nyílnak...hazudni próbál a tény,
Várható ostoba intés...szívemen tátongó lék,
egyenes háttal állok...szürreális nyomorék,
Két kezem magasba lendül...sztratoszféra a cél,
örülten gyors ez a tempó...fejemet tépi a lég,
Idefenn megértő csendben...világos minden szavam,
szilárd talajon végre...semmi sem bizonytalan,
Lelkem kinyúló ágán...megpihen egy elefánt,
hátra dőlhetek szépen...mert itt semmi sem árt,
Dobogás zaja hangos...betölt minden teret,
világnyi idő egy tenyérben...mégis mit keresek?

126. gondolat

Sűrűbb, mint a képzelet...megfoghatatlan erő,
véletlenek sora...és nem volt eredő,
minden egy pontból...minden egy volt,
ami most itt lüktet...a nap hevében tombolt,
Abból vagyok én is...akár az űrszemét,
láthatatlan mezők...koromfeketén lángoló ég,
ahol a fény megáll...ott kezdődik minden,
megszűnik létezni....ember és isten,
Ott ahol a pont...oly közel, hogy ugyanaz,
ott nincsenek falak...sugárzás...halmaz
Mikor semmit sejtesz...ott van minden,
mely körbevesz...áthat és megjelöl...idebenn,
nincs idő...megállt, vagy sose volt,
ott született minden...élő vagy holt.

Üres tereket nyer a csalódottság,
bizonyos térfogatban helyet cserél a világ,
Kiszorul a jó modor, a periférián túl,
türelmetlen indulat helyette az úr,
Válaszok helyett, kezet emel a sors,
ütlegétől meghajlik, és térdre borul,
Kavargó minduntalan kérdő név...
más, álruhában udvarol...ez árulás,
Tudja, s lehajtott fejében nő az űr,
 hitetlen, monoton...erősödő zűr...

De a világ szép és érdekes,
így élek, s én így érvelek,
a fekete betűs ünnepek,
feledtetik a bélyeget...

125. gondol...gondol...

Mint légypapíron a muslicák,
oda nem illő áldozat,
emelem szárnyam, de nincs tovább,
nem vár a menny, se kárhozat...

Reptem emléke él,
rövidke létem percei,
lelkem rezegve fél,
nincsenek mégsem emlékei...

A most van csupán,
e nyomasztó hosszú pillanat,
de véget ér talán,
véget, s végleg elszakad...

Már a csendben sem hallom léptedet,
sötétben nincs egy fénysugár,
éld, míg lehet az életet,
mert semmi sem vár odaát...

...............................................................................................

Lelkem kőnehéz,
minden rezdülésem sóhajtja a föld,
mély barázdát szánt nekem a sors,
melyben eltemet,
hogy új élet sarjadjon...

Hazug körforgás,
hamis tanok,
sötétben tartom gyermeki korok,
pincében senyvedő nemzetek,
fénytől elzárt elmék...

Boldogabb tudatlan együgyűség,
térdelve esdeklő milliók,
szemekben remény, és sötétség,
a hit...csapda és menekvés,
s én áruló vagyok...

.......................................................................................................

Kortalan érkezem,
nincs jel a testemen,
Az éteren át jövök,
és bárhol feltűnök,
Utamban nincsenek,
se tervek, de istenek,
Hajlongnak...tér és rész,
sosem leszek egész...
,

124. gondolat

Ma arra gondoltam:
Kit érdekel...?

Kit érdekel a világ, az tesz...         rá,
Kit érdekel maga, az a maga módján,
Kit hat meg...?
vagy épp 7

Gondoltam arra is:
Mivégre...?

Mi végre élünk...
Mivégre élünk?
Mi végremélünk...
Mivégre?
Mi végre...
Mi végre?

Arra jutottam:
Aggasztó...

Láthatár...elmosódó ponthalmaz,
Látva már... ekképp semmit tartalmaz
Ujjaid közt a kóc...kitépett fürttömeg,
Arcod helyén dermedt fájdalom...öl meg,
Könnyfólián nem lép be tiszta kép,
Vöröslő izgalom...lüktető halánték,
Most tudod...mit mutat,
Lecsorgó, feszült, ösztönös mozdulat...

Verőfény simítja arcodat,
Frissen felöklendezett áhitat,
Új nap, új hittel rúg ki ajtaján,
Festett modor a mosoly álarcod ám,
Póz a tett, s a létezés se más,
Tetszeleg tükrében a képmutatás,
Látni vélsz...még pislogni sem mersz,
Bezárt szemed túl sok igazságot rejt...

Odabenn mély a csönd...cseppenő fájdalom,
Hasít véredben a gyász itatta mérgező irgalom,
Dobol a feszült izzadó indulat...
Rést keres, hogy meglelje a kiutat,
Görcs a hamis árvuló tettetés,
Szétfeszít, szétrobban benned az ébredés...
Hogy magad légy, s ne holmi közhelyek,
Jellemezte szerencsétlenségtömeg...

És összedől...vérben forgó szemedben,
Más a kép...a rút világ veled szemben,
Támadó sereg...el tapos, el morzsol,
Nincs veled...senki, csak Te habozol,
Ez a harc már folyik...s ha elfordítod a fejed,
Attól még a csatatéren találod a helyed....


Mentőöv

Önsajnálatban fuldokló tömegek,
Mozdulatlanságra ítélt kőhegyek,
Tehetetlen meredő sziklafal,
Aki nem hisz, nem tud, s nem akar

Sírdogáló patakot könnyeztek,
Egekre emelt homályos tekintetek,
Imára kulcsolt lusta földkupac,
Ki nem tesz, nem él, s nem mutatsz

Irigyen ráncolt szemöldök,
Gyűlölettől epét és tűzhányó,
Mert rossz az ki valamit is ér,
Ki lép, ki tesz...ki él.

123. gondolat

Gondolat

tett vagy gondolat?
gondolni a tettre, vagy tenni?
gondolkodás nélkül a tett mi?
akadály, vagy hajtőerő a gondolat?
túl sok, vagy épp túl kevés?
a gondol nem elég.
a tett is kevés.
gondolkodó tettek, elgondolkodtató eredmények...
ösztönösen "csak" tenni...mese
a kényelem - a legfőbb emberi - nem hagyná.
túlgondolt széteső akarat, túl sok kiutat,
vagy épp akadályt kutat...

van-e egyensúly?
gondol és tett között?

Még gondolkodom rajta...majd meglátjuk, mit teszek

122-dick gondolat

Ma arra gondoltam,
ez túl sötét...

Nekem nem adott kezembe lápást az Úr,
nekem ez a világ túl bonyolult,
a fehér sem fehér, a feketét még értem,
a "Nem tudom" túl erősen zakatol itt bennem...
Nem látom, hogy miért, de azt sem, hogy miért nem,
nincsenek válaszok... nincsem van... vagy az sem.

Lehet, én akarok csak nagyon megfelelni,
Lehet, de az miért baj (?) nem fele rá senki...

Hiszek egy életben, ahol az érdem a mérték,
Hiszek egy életen át, ez nekem menedék.
Hiszem a tetteim végül elérik céljukat,
Hiszen...ha nem hinném elárulnám magamat...
hiszen ez csak ábránd...az a világ nincs is,
hiszem, ha nem hiszem el - hiszen a hit hisz bennem, nem én benne - jobb is.

Itt az érték nem mérő...inkább egy rendszer,
én, mint teremtő...ezt ismertem fel.


Nincs segítő jobb...nincs működő kapcsolat,
csak a hiú - üres - mardosó éntudat...
Én, aki tud...at veled bármit,
polihisztor gépkönny bárkit elkábít.
Mereven néz...ek magam mögé,
kesersavanykás hely...em az örömé...az őrömé.
Ideszögez örökkön örökké...ideám,
ezen a szánalmas gödöralj piedesztán.

121. Gondolat

Ma arra gondoltam...
Nincs távolság...

Nincs távolság, amely megakadályozhatná, hogy gondoljak...rád

Nem hiszek a telepátiában...próbáltam már sokszor...de vagy velem van a baj, vagy nem működik

E tekintetben a távolság akadály...

Mégiscsak van távolság...amely megakadályozza, hogy velem légy.

És a távolság belülről fakad...
Ha a láb gyökeret vert,
Ha a kéz mozdulatlan,
Ha csupán a gondolat cikáz,
Ha mindez leírhatatlan...

Ha valami nem múlik el sosem,
Ha mindig bennem él,
Ha láthatnám megint,
Ha nem csak én remél...

Ha ő is gondol még,
Ha eszébe jut a perc,
Ha benne is megmozdul,
Ha...és...ha nem (?)

Nincs távolság, amely megakadályozhatná, hogy gondoljak...rád.

120. Gondolat

Ma arra gondoltam...
Nem csak éjszaka lehet írni

Mindenki egy,
Mindenki egyed,
Mindenki egyedül,
Mindenki egyedi szeretne lenne...azaz egyedül.

Egocentrikus világuralom,
Ezt a világot uralom.
Magam vagyok az út, és a cél,
Magamban csak a magány nyom, csak a magányom fél.

Teremtett varázs, egy búvóhely,
A külvilág zaja itt nem ér el,
Bársonyos szirom ölel át,
Rezzenéstelen a világ.

Önképzőkör
Képzavar: az énkép egy felkavart állóvíz,
Nem simulnak a ráncok... mélyülő árkok,
Tátong köztem, és önmagam között,
Fejem hurokban, arcomra mosoly költözött.
Képtelen: a hullám nem engedi látni arcomat,
Holt helyem vagyok magamnak...harcokat,
Vívnak bennem az ének, és bár temetési ének,
Tudom, nem szabad...mégis élek.
Képletes: hullám sírban, engem mellé fektet,
Tenyerén hord, éljenez a közöny...etet,
Hogy még van miért, és van mivégre,
A hang enyém...magam teszek pontot a végére.

Tudnék írni vicces rímeket.
Tudnék írni vicces közhelyet?
Akarnék-e úgy mint megannyian?
Vagy csak ábránd, hogy jobbnak látom magam...
Mivel nincs mérce, mellyel megmérettetnék,
Magamnak szánt szavam, lehet nekem szép.
S mert nem akar megfelelni senkinek,
Hihetem, hogy jobb szavak erre (rám) nincsenek ;)

Mindenki egy
Mindenki egymaga,
Mindenki egymagában,
Mindenki egyedül...azaz egy magában...egymagában - egy magányban

119. Gondolat

Ma arra gondoltam:

Több vas...

Kérdés: akkor jár helyes úton az ember, ha egyetlen célnak, tevékenységnek rendeli alá az éltét, vagy akkor, ha több vasat tart a tűzben?

Mindkettő mellett lehetne érvelni.

Az egy út, egy cél felfogás nyilván több energiát enged ennek az egy tevékenységnek, ugyanakkor, ha a törekvés nem jár sikerrel, nagyobb űrt is hagy maga után...