egyháromegy a gond öl...gond öl...el téged

Sötétbe burkolom magányom korpuszát,
faggatom őrködő társamat:
"Te vagy csak hű hozzám; egyetlen jóbarát...
miért vagy mindig lábalatt?"

.........................................................................................

Láttál már halált? De igazit...?
nem úgy, mint a filmeken,
Megdermed, megszűnik létezni...
Eltűnik valami hirtelen.

Élet, s a halál közt hajszálnyi szakadék,
itt a minden, ott a semmi,
Felfoghatatlanul üres, árnyék,
torkon ragad, s nem tudsz nem menni...

Féljük mióta érteni véljük,
ezért hazudunk mennyeket,
otrombán pokollal fenyegetjük,
a deviáns tetteket...

Érted a semmit? A mindennel szemben?
nem légüres, mert nem is létezik,
körbevesz téged, de mégsem...
te leszel az, aki megszűnik.

Nem a világ fogy el, csak te magad,
nélküled éppolyan gömbölyű,
De mi van, ha a világot álmodtad (?)
ébredésed lesz gyönyörű...

Higgy, amit akarsz...a vége egy,
energiád a semmibe annihilál,
fecséreld imára életed,
rájössz majd, ha az idő megáll...

illetve akkor se már

................................................................................

Vágytól párás tekintettel nézed a kirakatot,
fókuszoddal játszva hol magad, hol őt látod,
Karcsú, kerek és szögletes...épp amit álmodtál,
karnyújtásnyira tőled elnyújtózva vár...
Kezed az üveget cirógatja...önkéntelen mozdulat,
továbbindulsz inkább...nem áltatod itt magad.

130. gondolat

Maréknyi tartással selejtes,
fáradt és kutyául éhes,
vert sereg élén a tettes,
éktelen csendben kérges,
Gombócom hittel a létnek,
várak, feléjük se nézek,
dús szavak semmit sem érnek,
nem hallotok mégis úgy féltek,
Drótkereszt lógott nyakamban,
kezem a légüres szagban,
bűzével átitat abban...
a szentségtelen pillanatban,
Szemedből sugárzó semmi,
beléd tudnék feledkezni,
csuklónragadva kéne menni,
elszaladni...szelet vetni,
Karcsú a szólam és tétlen,
tét nélkül, és mégsem vétlen,
suttogva kérlelni szépen,
őrizz meg gyönyörűségem...
Már csak a hátamat látod,
sürgető léptekkel áldott,
tátva marad csukott szátok,
meg soha nem találtok,
Talpamnak nincs maradása,
ovális elnyújtott pálya,
otthonom távoli mása,
benned lelek megnyugvásra...

.....................................................................................

Körmöd a matracba mélyed,
ártatlan húsát úgy téped,
tarkódon forró fuvallat,
áttört falak átitatnak,
átadod magad az éjnek,
zsongással teli létnek,
hullámokban ér el a végzet,
homorú hátadban érzed,
végigszalad, s megcirógat,
felborzol...magával ragad,
ritmusa egyre csak gyorsul,
szívedből a vér csak úgy tódul,
lélegzeted visszafojtva,
merülsz el a habokba,
feltör és elsöpör mindent,
rózsaszín tomboló éned,
zihálva  fújtat, és izzik,
míg végül lassan megnyugszik...
de koránt sincs vége az éjnek,
újabb hullámok jönnek....

..................................................................................

Álmokat kergető magányos,
szürke arcú talányos,
távolba révedő tekintet,
elátkoz a sors...megbüntet,
Elrugaszkodott tévedés,
talajt nem érző érkezés,
messze a való...ez lesz a vég,
elmúlik így egy embernyi év...
Jobbat érdemelsz, mint amire vágysz,
sajnos nem ezen a bolygón jársz,
elvárás lázálmos zsákutca,
ha nem látod nem jutsz a célodba,
Ellentmondásos ábrándok,
így örökké magányos zarándok,
kompromisszummentes álom,
valóra nem válik e világon.

.....................................................................................

Lennék üres papír, a válaszra várva,
tanult szavak ékes zsoltárja,
vinnék kútból vizet messzi országba,
szomjazó ajkán lennék édes pára,
magamba temetném a világ fájdalmát,
örüljön e faj, s lelje meg nyugalmát,
tennék tűzre minden északi gyermeknek,
lennék fa, ropognék, fázniuk ne kelljen,
áradnék, mint a szó...és adnék hitet neked,
lennék benned a csend, hogy meghalld lelkedet,
adnék időt, s teret...lennék nektek minden,
áldás e bolygónak...ne legyen többé nincsen,
zöldellnék és érnék sivatag virágnak,
hoznék ott is termést, hol ilyet még nem láttak,
s nem múlnék el soha...legyen minden boldog,
meghalnék értetek ártatlan bolondok.

............................................................................................

Érvelni, s a falat döngetni ott való,
hol a fal mögött van értelmes lakó,
mert a lakatlan szobák, üveges tekintetén,
nem hatol át az érvvel teli fény,
Ott sötét van, s az árnyékban félelem,
résnyire elhúzott függöny, de nem az értelem,
Hisznek a villogó, ostoba színeknek,
befogott fülükben a giccs ünnep,
Méltatják a rosszat, mert jó hír az nincsen,
olyat nem fröcsköl a villogó isten,
Vannak szappanos, zűrzavaros mesék,
idegen nevek...ez az élet...tessék,
és elhiszik, megélik...ez nekik a világ,
dörömbölni minek...hisz meg sem hallják...

százhuszonkilencedik gondolat

Úgy ébredtem, hogy megfogott
összegyűrt és kiöklend az ágy,
Tükröm más arcot látott,
mást, mint amilyenre vágy,

Áruld el, ki vagyok én,
akit az éj így szétszakít!
Ráncos vágyak imbolyognak,
egész mélyen a tarkómig,

Ökölbe szorult szürke gyomrom,
bennem a kétség indulat,
Résszememből könny kicsordul,
elárultam önmagam,

..................................................................................

Széttört az égbolt, darabokra
benne az élet meghasadt,
álltam ott, és néztem bénán,
belémfagyott a mozdulat...
Könnyű iszony szárnyára vett,
magasban szálltunk, mintha még,
volna élet, és volna minden,
köröttem szilánkos gyönyörű ég...
Öröm fogott el, s hóna alá
csapott, akár egy újságpapírt,
vittem a hírt a nagyvilágba
aki csak látott rögtön sírt...
Ködös szemekkel nézték ajkam,
szavaim vágtak lékeket,
nem értették, nem hitték el,
így búcsúztatták az életet...
Most magam vagyok a semmiségben,
nekem a tudás terhe jut,
velem vagyok itt csendben,
s nekem az idő körbe fut...
Mozdulatlan szobor szívek,
bennük az érzés oly kevés,
egy kopottas régi vásznon,
felsejlik az az ébredés...
Akkor még a világ forgott,
vele az élő és a holt,
szédítő táncot jártunk,
minden a miénk volt...
Voltak színek, kékek sárgák,
vörösen csillanó erek,
zöld is volt, már nem tudom mi,
emlékezni sem merek...

....................................................................................

Szabálytalan alakban futnak,
szerte a nyulak a kopók elől,
Szívük szaporázva lüktet,
érzik a vesztük a hátuk mögül,

Lábuk alatt a bársonyos fű,
fülükben csaholva őrjöng a szél,
Fogak csillannak a gyönyörű fényben,
reszkető lelkük a haláltól fél,

Közel az üreg, és ott a bozótos,
melyik a tévút, nem tudod,
Hajszolt agyad zihálva kattog,
kell, hogy dönts melyiket akarod,

Tétován magadba süllyedsz,
ezzel a játék véget ér,
Torkodra zárul a gyöngyöző csapda,
rövid utad itt véget ér...

Már nem fáj semmi, nem is félsz már,
könnyűnek érzed önmagad,
Tested súlyától mentes,
lelked szárnyal...s ez a tudat...

Oly végtelen mezőkre
tévedsz, ahonnan nincsen visszaút,
Aggodalmat mégsem érzel,
nyulak rágják a koszorút ;)

......................................................................................


Ki vagyok én...ki vagyok?

Nem a ruhám vagyok,
és nem is a pénzem,
nem a kocsim, de
nem is a gépem...és
Nem csak az arcom,
nem csak a testem,
de nem is az, amit
a lelkemnek hittem...de
Vagyok egy vélemény,
vagyok egy indok,
és vagyok tettek ezrei
...mégis kivagyok...
Nem vagyok a munkám,
és nem vagyok a suli,
de nem is te vagyok,
az már egyszer tuti...
De vagyok, amit tudok,
és amerre lépek,
minden döntésem,
engem határoz meg...
Az is, ha nem döntök,
hisz az is egy döntés,
magamat keresem,
én vagyok a keresés?
Az út vagyok én, amit
ki tudok járni,
nem a cél...
legyen az bármi...
Megjelöl a kételyem,
és megjelöl a hitem,
bélyeg rajtam mindaz
ami az életem...
Ha nem akarok semmit,
az is engem igazol,
mert sehová sem jutok,
de a végén begazol,
A törtető énem hátbalök,
de igazán,
mozdulj! szól rám,
felébredek tudván...
Ez az egy jutott ebből,
a sártekei létből,
s ha nem az utam járom,
még a végén megöl.

...............................................................................

Tekintetem súlya alatt világok rogynak térdre,
a téridő szövetét gyűrik gondolatmorzsáim...
Akaratom rezdülése szippantja magába az eget,
mit megteremtettem...teszem semmivé pillanatok alatt...

128 gondolgondol

Hívhatnak bárhogy: Teremtő, Jézus vagy Isten,
neked bennem, nekem benned hitem nincsen,
Nem látsz, nem érzel vagy tán nem is létezel,
helyet bennem, menedéket hiába keresel,

.....................................................................................

Őrzöm a színem, őrizd meg te is önmagad,
kétarcú isten, nem érted a hangomat,
Fogalmad sincsen, mit jelent az áldozat,
itt élünk, itt lenn, te tartod a markodat,

.....................................................................................

127 gondolat - lesz még...

Arannyal festem az eget...kékbe borul a nap,
gyökerem nem tart e földön...újabb üres lap,
Kezemben forog szótag...rímel a sokkarú rém,
mit magában foglal félhet...nem marad többé enyém,
Fejemben kavarog minden...idebenn túl nagy a zaj,
köröttem halnak a fények...majd eljön, és betakar,
Testemen jele a tűznek...rajta savam tüze ég,
kereső tekintet innen...kit magába szippant az ég,
Hidegben izzad a szándék...velem a remény örül,
hullámzó kétség és árnyék...mély álomba szenderül,
Fogatlan tépem a létet...nevemet sóhajtja még,
kicsiny ágamon ülnek...véremben sűrű sötét,
Gerincem mentén a térkép...istennek ne hívjatok,
fölöttem maréknyi földel...felkelni miért akarok?

Arany és kopott az érem...oldalán korszerű él,
megannyi félelem szusszan...arcomba vágott a szél,
Szemem résnyire nyitva...áttörni készül a fény,
virágok ezrei nyílnak...hazudni próbál a tény,
Várható ostoba intés...szívemen tátongó lék,
egyenes háttal állok...szürreális nyomorék,
Két kezem magasba lendül...sztratoszféra a cél,
örülten gyors ez a tempó...fejemet tépi a lég,
Idefenn megértő csendben...világos minden szavam,
szilárd talajon végre...semmi sem bizonytalan,
Lelkem kinyúló ágán...megpihen egy elefánt,
hátra dőlhetek szépen...mert itt semmi sem árt,
Dobogás zaja hangos...betölt minden teret,
világnyi idő egy tenyérben...mégis mit keresek?

126. gondolat

Sűrűbb, mint a képzelet...megfoghatatlan erő,
véletlenek sora...és nem volt eredő,
minden egy pontból...minden egy volt,
ami most itt lüktet...a nap hevében tombolt,
Abból vagyok én is...akár az űrszemét,
láthatatlan mezők...koromfeketén lángoló ég,
ahol a fény megáll...ott kezdődik minden,
megszűnik létezni....ember és isten,
Ott ahol a pont...oly közel, hogy ugyanaz,
ott nincsenek falak...sugárzás...halmaz
Mikor semmit sejtesz...ott van minden,
mely körbevesz...áthat és megjelöl...idebenn,
nincs idő...megállt, vagy sose volt,
ott született minden...élő vagy holt.

Üres tereket nyer a csalódottság,
bizonyos térfogatban helyet cserél a világ,
Kiszorul a jó modor, a periférián túl,
türelmetlen indulat helyette az úr,
Válaszok helyett, kezet emel a sors,
ütlegétől meghajlik, és térdre borul,
Kavargó minduntalan kérdő név...
más, álruhában udvarol...ez árulás,
Tudja, s lehajtott fejében nő az űr,
 hitetlen, monoton...erősödő zűr...

De a világ szép és érdekes,
így élek, s én így érvelek,
a fekete betűs ünnepek,
feledtetik a bélyeget...