136. gondolat

Ma keresztülvágtattam árva sötét erdőn,
fákszaggata réten, útszéli temetőn,
átviharzott mindent tébolyult patakom,
ráncos, álmos, érdes, vérfoltos szavakon,

Belébotlottam túl bujdosó teremtőn,
gyöngyszemében ázott válaszom kérdőn,
lábam alatt tört apróra álmában,
szorított magához, vonyított untalan,

Vértengert úsztam át, benne arcom láttam,
mosolygott mélázva, álcaruhájában,
szája sarkában megbúvó gúnnyal,
húzott le a mélybe szende áhítattal,

Repültem vakító felhőáradatban,
szétszakadó testtel, sűrű önmagamban,
résszememben árnyék, benne ébredésem,
maradnék, maradnék...maradnék, de mégsem...

Hol szivárvány színe egy...szürke árnyalatból,
ott tértem magamhoz tarka kábulatból,
hol földhöz szögez átkozott newtoni törvény,
magával ránt, elszív konok, lomha örvény,

Féregként csúszom, lassú unott tempó,
feled tükröm képe, arcom szertefoszló,
én ottragadtam egy párhuzamos síkon,
akit itt látsz, nem én... csak egy hasonmásom,

Íriszem mögött patakkönnyem látnád,
gát fogja vagy ok, nem vár rád szabadság,
és ok nélkül...lét, mozgatója híján,
elsorvad...porfútta, száraz, üres pusztán...

Lennék tajtékhabból maradvány indulat,
semmint semmit mondó hazug gondolat,
százszor lennék inkább önmagam poénja,
minthogy komolyan elhiggyem itt élek hiába,

Vagyok, amit érvből, erőből és szívből,
összeszőtt póklelkem, víz vagyok véremből,
vagyok magamnak hit, és ábrándos tévedés,
de magam vagyok...ez többé nem kérdés.