Reszket a rács, dördül az első szó,
fehérben jársz, ritka utolsó,
Feletted még szikráznak gondolat
morzsáimból, amennyi megmaradt,
Heves ablak, száraz izgalom,
benned, neked én csak ezt hagyom,
Kenyér mondatom táplálják sebeid,
ébredő magad, álmodják tetteim...
És várnak foltok, ékes regulák,
hangoktól mentes, éhező stigmák,
Vágj koszorút, halvány ibolyát,
oly hervatag lett fényes palotád,
De kalicka mélyén, reppenő izgalom,
lesz úrrá rajtunk, s magam sem tudom,
Honnan e vágy, ez merész akarat,
gomolygó résen kitárjuk szárnyadat,
Áll még szobor, dicső kőbe zárt,
fosztott szív hangos éneklő dalát,
Formálja édes, kecses mozdulat,
lebegve zuhanunk ez idő alatt...
Mert ég a húr, s lantom megreped,
ádázul szusszan, úgy húzom neked,
Majd érbe vág, és ellök...nem hagyom,
hogy bármi e földön neked árthasson...
Vesszen a kéz, a láb és minden tag,
mártír leszek, és te szabad,
Magammal viszem összes cédulám,
ezekben őrzöm fényed ezután,
...............................................................................................
Kolompoló ökörcsorda élén
haladva pásztázza a szélén
rekedt borjak lassú ingatag
lépteit.. Édes-zöld fű gyökértől
elszakad, s kérődzve, fülektől
távol kis dalra gyújt... Magas
fák éles árnyékán, gondolat
talál tágas kedvében egérutat...
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése