139. gondolat

Az vagyok, porszemnyi semmi,
méretre szabott indokok,
fér belém önkény, embernyi,
zárt ajtóban egy kulcs ragyog,

Maréknyom izzad az üvegen,
orrom hegyén csöppnyi sár,
lábatlan hosszú-hosszú léptem,
utánam igyekezni kár,

Vártad már, nagyon azt a reggelt,
ébredtél, mint az undorod,
sérvet és étvágyat nem kelt,
benned még önmagam vagyok,

Tisztán, mint klórtól a csapvíz,
értelmet keres, minduntalan,
szájában kéretlen utóíz,
s megtalálja romlatlan,

Így néztek egymásra ma hajnal,
kedves, párás ölelés,
megfeledkezve, mint két angyal,
szárnytátva repülni kész,

Merengőn néztem  csak rátok,
irigység koszos tollai,
mennék, repülnék utánatok,
ha volna szárnyam, igazi...

....................................................................................................

Mi választ el attól a lénytől,
amivé könnyen válhatnék,
ami, ha szabaddá tenném,
nem volna többé szakadék,

Halott húsomban úgy élek,
mint lárva, döglött tetemen
börtönöm vér, és verejték,
mit féltem, azzá lettem,

Elrabol, kiszárít a gondom,
földemen repedezett kéreg,
árnyékot, enyhet nem nyújt semmi,
elsorvadok árva féreg...