143. gondol

Bor ura derű

Feletted felhőszín kék
kedvet - mint ébredő
ajkán az első sóhaj:
álmos és merengő -
bont a poros palack,
melyben gömbölyded
lankák, s a nap csókja -
úgy, mintha csak neked -
préselt álmot szőne
megannyi kis keze.
Karcos, érett tőkét
szél simít belőle...

És szabadjára enged;
láncaid oldja fel;
kortyonként ereidben
dalol és ünnepel.
Benned magadra ébredsz;
orcád másik felét,
mutatva mindazoknak,
kik eddig soha még
nem látták azt az oldalt,
mit eddig rejtettél;
s belülről érthetetlen
tánc veszi kezdetét...

Lassan a csípő mozdul,
kezedben borospohár,
lábad, mintha hordón járna,
ellenállni volna kár...
És akkor fékevesztett
szédítő, mámoros
lendület ragad magával -
kissé alattomos...
(folyt.köv.)