százhuszonkilencedik gondolat

Úgy ébredtem, hogy megfogott
összegyűrt és kiöklend az ágy,
Tükröm más arcot látott,
mást, mint amilyenre vágy,

Áruld el, ki vagyok én,
akit az éj így szétszakít!
Ráncos vágyak imbolyognak,
egész mélyen a tarkómig,

Ökölbe szorult szürke gyomrom,
bennem a kétség indulat,
Résszememből könny kicsordul,
elárultam önmagam,

..................................................................................

Széttört az égbolt, darabokra
benne az élet meghasadt,
álltam ott, és néztem bénán,
belémfagyott a mozdulat...
Könnyű iszony szárnyára vett,
magasban szálltunk, mintha még,
volna élet, és volna minden,
köröttem szilánkos gyönyörű ég...
Öröm fogott el, s hóna alá
csapott, akár egy újságpapírt,
vittem a hírt a nagyvilágba
aki csak látott rögtön sírt...
Ködös szemekkel nézték ajkam,
szavaim vágtak lékeket,
nem értették, nem hitték el,
így búcsúztatták az életet...
Most magam vagyok a semmiségben,
nekem a tudás terhe jut,
velem vagyok itt csendben,
s nekem az idő körbe fut...
Mozdulatlan szobor szívek,
bennük az érzés oly kevés,
egy kopottas régi vásznon,
felsejlik az az ébredés...
Akkor még a világ forgott,
vele az élő és a holt,
szédítő táncot jártunk,
minden a miénk volt...
Voltak színek, kékek sárgák,
vörösen csillanó erek,
zöld is volt, már nem tudom mi,
emlékezni sem merek...

....................................................................................

Szabálytalan alakban futnak,
szerte a nyulak a kopók elől,
Szívük szaporázva lüktet,
érzik a vesztük a hátuk mögül,

Lábuk alatt a bársonyos fű,
fülükben csaholva őrjöng a szél,
Fogak csillannak a gyönyörű fényben,
reszkető lelkük a haláltól fél,

Közel az üreg, és ott a bozótos,
melyik a tévút, nem tudod,
Hajszolt agyad zihálva kattog,
kell, hogy dönts melyiket akarod,

Tétován magadba süllyedsz,
ezzel a játék véget ér,
Torkodra zárul a gyöngyöző csapda,
rövid utad itt véget ér...

Már nem fáj semmi, nem is félsz már,
könnyűnek érzed önmagad,
Tested súlyától mentes,
lelked szárnyal...s ez a tudat...

Oly végtelen mezőkre
tévedsz, ahonnan nincsen visszaút,
Aggodalmat mégsem érzel,
nyulak rágják a koszorút ;)

......................................................................................


Ki vagyok én...ki vagyok?

Nem a ruhám vagyok,
és nem is a pénzem,
nem a kocsim, de
nem is a gépem...és
Nem csak az arcom,
nem csak a testem,
de nem is az, amit
a lelkemnek hittem...de
Vagyok egy vélemény,
vagyok egy indok,
és vagyok tettek ezrei
...mégis kivagyok...
Nem vagyok a munkám,
és nem vagyok a suli,
de nem is te vagyok,
az már egyszer tuti...
De vagyok, amit tudok,
és amerre lépek,
minden döntésem,
engem határoz meg...
Az is, ha nem döntök,
hisz az is egy döntés,
magamat keresem,
én vagyok a keresés?
Az út vagyok én, amit
ki tudok járni,
nem a cél...
legyen az bármi...
Megjelöl a kételyem,
és megjelöl a hitem,
bélyeg rajtam mindaz
ami az életem...
Ha nem akarok semmit,
az is engem igazol,
mert sehová sem jutok,
de a végén begazol,
A törtető énem hátbalök,
de igazán,
mozdulj! szól rám,
felébredek tudván...
Ez az egy jutott ebből,
a sártekei létből,
s ha nem az utam járom,
még a végén megöl.

...............................................................................

Tekintetem súlya alatt világok rogynak térdre,
a téridő szövetét gyűrik gondolatmorzsáim...
Akaratom rezdülése szippantja magába az eget,
mit megteremtettem...teszem semmivé pillanatok alatt...