137. gondolat

Lehet-e itt tiszta szívvel élni?
lehetetlen innen elrepülni...
lehet-e egy, ami darabokra hullott?
leheletnyi lelkem-be-csukódott,
lehet, nem vagyok több a szavaimnál,
leheveredtem földanyám lábánál,
lehúz, kér, ölel magába fogad engem,
lehetek én, ki keres, kutat bennem...
Felébred-e, ami egyszer szertefoszlott?
felszínre kerülő eltemetett álmok...
felbolydul-e majd szavam hallatára?
felsír kisded énem, lelkem odvában...
feltétel, érzelem, árnyakon túli mozdulat,
felszisszen, elmorzsolt imáim hallgatag,
felvéstem cellám falára mementóm:
feltámadt véremből keresztem hordozom.

......................................................................................

Bárgyú pillanatban éles zaj ráz fel,
a világ dőlt össze...de engem nem érhet el,
idebenn csend marad, míg harsonám nyugodt,
a külvilág, s a barlang mélye én magam vagyok,
Köröttem zúgnak, reszketnek a falak,
befelé tekintek...nekem csak ez maradt,
sóhajtásom mélyül, elnyel a nyugalom,
kizárom a zűrt...úrrá leszek magamon,
DE nem megy...a kétség átszűrődik rajtam,
ösztönből reszketek; érzem már, hogy baj van!
és ébred a vészjel, a kései harangszó,
lassú észlelésben ez lesz az utószó...
Már vége...megszűnt, hallgat a rettenet,
eltűnt a világ, de engem itt felejtett,
bennem ásít a káosz, vág az indulat,
megmenthettem volna világomat